Főoldal Fórum Faliújság Apróhirdetés Keresés Írjon nekünk Kedvencekhez ad Legyen a kezdőlapom

Cikk elküldése
Cikk nyomtatása
Hozzászólások (5 db)
Szavazás

Nagy Bandó András: Kint volt vagy bent volt?

Nagyít

A világ legfontosabb kérdéseinek egyike. Lehet itt gazdasági és pénzügyi világválság, azon belül fölmerülhet ezernyi kérdés, benne a bankárok felelőssége, a hitelt fölvevők tudatlansága vagy a hitelezők kapzsisága, nem fontos, szemernyit se fontos. Csak az a fontos, hogy kint volt vagy bent volt. Persze mondhatom én ezt, nincs ember, aki elhiggye nekem, hacsak nem amatőr (félig-meddig  profi, azt hiszi, hogy profi, majdnem hibátlan, etc.) teniszező az illető.

Ugyanis adva van ez a kiskertnyi, salakos (füves, műfüves, műanyag borítású) terület, melynek szélén elvarázsoltan, egyfajta mámoros bűvöletben sorakoznak föl a sportos (vagy sportosnak is csak jó szándékkal mondható), grundfociból és napi futásból kiöregedett, túlsúlyos vagy éppen csak versenysúlyukat hozó elszánt, delinek csak jó akarattal mondható férfiúk.

Aztán van egy tenyérbe mászó, eredetileg sárga, idő múltán rozsdás árnyalatokat öltő, kézzel el nem dobható, lábbal meg nem rúgható, esetenként követhetetlen sebességgel röpülő és becsapódó labda, melynek irányváltásairól és a pálya különféle pontjaival való találkozásáról szól ez az egész, most már mondjuk ki: szerethető játék.

Adva van még egy ütőnek nevezett varázsszerszám, melyet kézbe kapva nincs ember, aki ne lenne képes húsz évet fiatalodni, és úgy röpködni az elérhetetlennek hitt labdák után, mintha kengurutól kölcsönözte volna a lábát, mintha szárnya nőtt volna. Az ütőnek ugyanis valóban bűvereje van: mássá teszi az embert, újjávarázsolja izomzatát, helyre teszi az izületeit és a csontjait, megszünteti porcainak ropogását, és minden előtte meglévő baját, még tán búját is.

Mert nincs ember (teniszező), aki a pályán, ütővel a kezében, labdát oda- vagy visszaütve magában hordozná az otthonról vagy munkahelyéről hozott gondjait. A pálya, az ütő és labda hármasa, meg hát a vele vagy ellene küzdő partnerek együttese söprűként működik: kívülre kerülnek a hordozott görcsök és feszültségek, az agyat nyomasztó terhek, kirekesztődik a pályán túli, testet és lelket próbára tevő világ, és a parti idejére egyfajta üvegbúra alatt születik meg egy semmi máshoz nem hasonlítható, nagyon is élhető, szívet és lelket felüdítő világ. 

 

Aki látta már, hogyan érkeznek meg a pálya melletti padokhoz a tenisztáskájukat vállukra vető nemes férfiúk, fülig érő mosollyal, derűs képpel, a parkolóban hagyott autójukba zárva az összes addig hordozott gondjukat, bajukat, görcseiket és feszültségeiket, nem fog kételkedni előbbi szavaim igazságában. Aki látta már, hogy különféle sportpáncéljaikkal hogyan rögzítik a könnyen kikezdhető, sérülékeny könyöküket, hogyan csavarják vértekbe a térdeiket, hogy aztán páncélozott lovagokként, rendíthetetlen gladiátorokként induljanak a csatatérül szolgáló pályára, rögvest félredobja kételyeit, és maga is kimondja: ezeknél az amatőr bajnokoknál valóban számít, hogy kint volt vagy bent.

Persze, belemennek, jó, adok újat, mondják, és már megy is az új adogatás, de a szálka ott marad a talpukban, a csupa salak, sok derék csatát cipőjükben, és még percek múlva is az jár a fejükben, hogy akkor kint volt vagy bent volt. Vannak persze szelídlelkű teniszezők, akiket egy kint vagy bent igazsága cseppet sem érdekel. Ők azok, akik tisztában vannak szemük csalhatóságával, avval, hogy nem biztos, hogy az történt, amit láttak. És persze az is igazat mond (a maga, szemével kontrollált igazát mondja), aki váltig állítja, hogy kint vagy éppen bent volt.

Ez esetenként mást jelent, hiszen a saját térfelén inkább hajlamos kint látni azt, ami bent volt, míg a túl félen legtöbbször bent látja azt, ami kint volt. Ez így természetes, magától értetődő, hiszen a bokájához, épp a vonal mellé érkező labda épp csak egy villanásnyi észlelési időt enged, míg a túlsó félre becsapódó, keze által megütött labda röppályáját képes követni a szemével, és azt látja, pontosabban azt akarja látni, amit ütött, azaz, amit ütni akart. És persze a legfontosabb tényező: azok a „tisztán látó”, hibátlan (annak gondolt) szemek ugyanazon személyek szemei, akik recsegő-ropogó tagjaikat (biztonsági okokból) páncélokkal tekerték körbe, azaz épp olyan öreg szemek, mint amilyen vének tagjaik, kezük, lábuk. De amíg azok kopottságát látható módon és látványosan elismerik a tekervényekkel, addig szemük hibátlanságát nem akarják. Azt hiszik, szemük ifjú maradt, sőt legalább annyira jól látnak, még tán rögzítenek is képet, mint a világversenyeken használt sólyomszemek.

Bocsássuk meg ezt a küzdelembe, öregfiús, mégis ifjonci hévvel megvívott csatákba belefeledkezett férfiúknak. Mi mutatná meg ennél jobban, ennél igazabbul, hogy még mindig él bennük az ifjúként magukévá tett, s azóta egyre többször kipróbált küzdőszellem, a győzni akarás szelleme. Mert ugye, otthon azért csak „el kell számolni”, ha netán megkérdik, hogy apukám, hogy ment a játék? És nem túl jó azt mondani, hogy rosszul, és még csak bele sem izzadtam. Pedig legfőképp erről szól a középkorúnak tűnő öregfiúk teniszcsatája: alsó és felső pólót pacallá áztatni, testet alaposan megmozgatni, izületeket megropogtatni, izmokat föllazítani, és izzadni, hogy aztán a parti végén (vannak, akiknek már közben is) legyen helye a frissen csapolt sörnek.

Aztán van még a „nem hiszem el” szindróma. Az a pillanat, amikor az ész többre képes, mint a kar, mint amire és amennyire a teniszező képes, kézügyességét és tenisztudását bevetve. Nem hiszi el, hogy az az ütés, amit a ravasz, sokra hivatott, átgondolt cselekvésre kész agyával kigondolt, a hálóban köt ki, esetleg (tényleg kint volt, azt már nem lehet se reklamálni, se bent látni) hosszúnak, azaz autnak bizonyul. Ki is mondja, hogy „nem hiszem el”, és mindezt olyan hitelesen, hogy a partnerének éppúgy megszakad a szíve, mint az ellenfeleinek, pedig hát valamennyien láttak már nagy versenyeket, melyeken a világ élvonalába tartozók éppúgy ütöttek kettős hibát, autot és csapták hálóba a labdát, mint a világelső. És azt elhiszi, mert (csak) látja, de nem ő üti. Mert az rendben van, hogy a világelső ront, elvégre ő sem tökéletes, mindenki kifoghat rossz napot, és hát persze mindig nüánszokon múlik, hogy egy labdából aut lesz vagy pontos ütés. De ez a mi elszánt férfiúinkkal nem történhet meg. Egyrészt, mert elsőre olyan jó kis ütésnek tűnt, másrészt, mert azt ő ütötte, és nem a világelső. Aki hibázhat.

És persze vannak ünnepi pillanatok, amikor bejön végre egy olyan ütés, amit még az ellenfelek is megünnepelnek, mondván, az igen, ez szép volt, sőt gyönyörű, a nap ütése, ezért az ütésért kellett ma lejönnöd, tulajdonképpen ezért az ütésért öltöztél ma teniszcuccokba, és kár érte, hogy ezt nem rögzítette az Eurosport, mert ha fölveszi, biztos, hogy egész este ezt az ütést ismételgette volna, szakadatlanul, és edzők sora jelezné, hogy szívesen dolgozna veled, és sorakoznak azok a menedzserek is, akik pénzt látnak ebben a fickóban. Biztos lecsúszott, mondják ilyenkor a rosszmájú partnerek, épp, mert maguk sem hiszik el, hogy erre vagy képes.

Ugyanezt kapod akkor is, ha netán (lehet, hogy tényleg lecsúszott?) kiszalad egy védhetetlen adogatás, egy igazi ász (ace) a kezeid közül. Pedig te előtte is remek adogatásokat adtál, egyik erősebb volt, mint a másik, egyiket jobban helyezted, mint a másikat, és még a második adogatásodra is azt mondták, bikaerős, pedig épp csak átütötted, nehogy elrontsd, mert a kettős hiba túlzottan idegesít. Mert te sok mindent üthetsz, de kettős hibát nem. Olyat üthet a világelső, meg a második, tán még a harmadik is, de te nem. A világelsőkben ott a feszültség, mert ugye sokan nézik őket, meg tetemes mennyiségű pénz forog kockán, meg hát a presztízs, ami sokat tesz a latba, de nálad nincsenek efféle zavaró körülmények. Te maximum azért küzdesz, hogy az ellenfél fizesse ki azt a rundó sört, amit közben vagy a parti végén legurítotok a torkotokon, esetleg, hogy ne te húzd le a pályát, hanem ők. Ezért és emiatt is érthetetlen, ha kettős hibát ütsz, és ezért magától értetődő, ha bejön egy (lecsúszott) ász értékű adogatásod.

A pálya lehúzása tulajdonképpen a futballmeccs végén kötelező levezető kör. Fogod a lehúzót, és sétálgatsz ide-oda, előre-hátra, míg a partnered a vonalat keféli. És ez az idő, mely alkalmas a zrikálásra. A fűzgére, arra, hogy kibeszéljétek, mi okozta, hogy ilyen picivel, hajszállal, ilyen pechesen kikaptatok, esetleg, a másik változatban, hogy az ellenfeleitek észrevehették volna már a parti elején, hogy kikérhetik a sört a saját kontójukra, esélyük sincs, nem is volt soha, és amíg ti lesztek velük szemben, jobb, ha nem is számítanak másra, csak vereségre.

Aztán vagy együtt maradtok, és torkon öntitek magatokat a sörökkel, vagy nem, csapatonként változó, de attól kezdve, hogy kilépsz a kapun, és ballagsz az autód felé, más ember vagy. Egyrészt pár centivel a föld fölött lépkedsz, nem, nem a győzelmi mámor az oka, inkább a kétórás játék boldog nyugtázása. És persze ekkor már az sem számít, ha vesztesként jöttél le a pályáról, kit érdekel, rajtad semmi sem múlott, és különben is: kit érdekel, mi lett az eredmény. De az igen, hogy ma is képes voltál arra, hogy szívvel-lélekkel hajts, hogy küzdj, hogy rajta legyél az elérhetetlen labdákon is, és legtöbbjét el is érted. És már az sem számít, hogy ezek közül néhányat a hálóba ütöttél, mert fontosabb, hogy odaértél, hogy a partnereid is elismerően csettintettek, szép volt, nem baj, rontottál, de nem maradtál le róla, és ez a fontos.

Beülsz a kocsidba, és kezded átgondolni, miket kell megoldanod, mi maradt holnapra, mik a teendőid. És ekkor, ebben a percben ér véget a varázs. Nem ott, a pálya szélén, nem az öltözőben, hanem kint a kocsiban.


           Azt már tudod, hogy miket kell majd elintézned és megcsinálnod, és azt is tudod, hogy mindezt újult erővel teszed majd, hisz a játék, ez a testet és lelket felüdítő mozgás rendbe rakott, és már csak egyet kell helyretenned magadban: még egyszer átgondolni, hogy az az egy ütés kint volt vagy bent volt.

 


2008. november 25. 14:15 
 

Szavazás
Kérjük értékelje a cikket!


Név:  
Hozzászólás:
Biztonsági kód: Biztonsági kód ->
Hozzászólás küldése
A név mező kitöltése kötelező

#ID27

 Név:
 Márti
Dátum: 2009. július 02. 11:16 
Imádok teniszezni és imádom Bandót is :)
» Válasz erre
#ID17

 Név:
 Dr. Martin László
Dátum: 2009. április 11. 12:46 
Pontosan így van!
» Válasz erre
#ID7

 Név:
 Sanyíí
Dátum: 2008. december 01. 11:26 
Minél többször olvasom, annál jobban tetszik! :)
Tényleg így van, a tenisz a legnagyszerűbb, szívet lelket felüdítő, a parti idejére konkrét határokkal rendelkező csudavilág.
I love this game :)
» Válasz erre
#ID6

 Név:
 Soma
Dátum: 2008. november 29. 19:19 
Jó a cikk. Akkor is kint volt... 1 BANDÓnyival!
» Válasz erre
#ID5

 Név:
 Sanyíí
Dátum: 2008. november 27. 12:16 
"A pálya lehúzása tulajdonképpen a futballmeccs végén kötelező levezető kör."

Yah?!
» Válasz erre
 
adatvédelem | impresszum
2008© teniszezem.hu v1.0
Design and Hosting by HUMÁN-REKLÁM Kft.

pagerank